A meditációs központ után még maradt néhány nap a vízum lejártáig. Északnak vettük az irányt. Az első állomás Bagan városa volt, ahol közel 3000 pagodába lehet ellátogatni, vagy éppen felmászni rá. Szájtátós napfelkeltéket és naplementéket láttunk itt. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy majdnem elkaszáltam a robogóval egy burmait, mert imádnak éjszaka fekete ruhában az utca közepén sétálni, akkor is, ha van járda.
Meséljenek a képek:

Ezután Kalawba utaztunk, ami egy kisváros a hegyekben. Innen lehet 2 napos gyalogtúrával elérni az Inle-tavat. Az egyik legjobb döntés volt ez a túra, aminek során törzsi falvakat látogattunk meg, illetve a burmai túravezető segítségével gyömbért túrtunk ki a földből, fura gyümölcsöket ettünk és megkóstoltam egy fa metélőhagyma ízű termését is. A legbizarrabb ez a hernyó volt, ami egy tökéletesen kerek földlabdában él. Tapintásra nagyon lágy, a zselénél is lazább állagú a kis állatka. Állítólag ízre is ilyesmi, merthogy ezt így, ahogy van, megeszik:

Az egyik törzsi faluban töltöttük az éjszakát. Csodás este volt, a helyiek olyan vacsit rittyentettek nekünk, amivel sikerült megváltoztatniuk a burmai kaják iránti rossz érzéseinket. A desszert például alkoholban flambírozott banán volt. A szállás puritán volt, de imádtam: a földön aludtunk, csapból folyó víz nem volt, világítás se nagyon, csak mi és a csillagok. Annyira jóban lettünk a kis csapattal, hogy a túra után is még több napig együtt lógtunk.

Az útlevél mindenhova érvényes?

Mianmarban rövid időn belül megismerhettem két különböző sorsot, amit szeretnék itt megosztani. A két sztoriban közös a francia segítség, a másik oldaról pedig a szegénység.
Még Baganban találkoztunk egy középkorú francia párral, akik elmesélték, hogy néhány évvel korábban megismertek egy vietnami lányt. Teljesen a szívükhöz nőtt, annyira közel kerültek egymáshoz, hogy a többi gyermekük mellett sajátjuknak tekintik és segítik, támogatják őt. Eddig mindig ők látogatták a lányt, de jövőre a lány megy Franciaországba. Mindezt nem dicsekedve mondták el, csak úgy random szóba került a beszélgetés során.
A másik történetet az ellenkező oldaról ismerhettem meg. Az Inle-tónál élő burmai srác sztorija nagyon egyedi. Kisfiú volt még, amikor egy francia házaspár érkezett a falujukba, akik a Vöröskeresztnek dolgoztak. 6 évig éltek ott. A diktatúra évei alatt, hatalmas szegénységben élő emberek életét segítették. Ezalatt annyira közel került egymáshoz a két család, hogy a francia házaspár furcsa ajánlatot tett a burmai fiú szüleinek. Felajánlottak, hogy örökbe fogadják a fiút. Nem kötelezettségként, csupán lehetőséget adnak a srácnak, hogy könnyebb legyen az élete. A szülők belementek, így a fiú előtt kinyílt a világ. Franciaországban és Angliában tanulhatott, a történetét tökéletes franciasággal mondta el nekem. Bejárhatta a világot utazóként. Szomorú, de ez a tény: ez egy HATALMAS lehetőség volt.
Ha belenézel, az útlevélben ezt olvashatod: „Az útlevél a világ összes országába érvényes.” Papíron biztos, de a valóságban csak akkor, ha szerencsés helyre születtél. A srácra a burmai útlevelével mindenhol furcsán néztek, bizonyítania kellett, hogy van elég pénze, hogy beléphessen egy-egy országba, illetve mindenféle személyes infót kellett megadnia. Indiában konkrétan nem akarták elhinni, hogy ez egy létező ország érvényes okmánya, mert a határőr még sosem látott olyan útlevelet.
Sok ország állampolgárának jelent ez problémát. Néhány hónapja megismertem egy jemeni származású fiút, akinek a legnagyobb álma, hogy a világ összes országába eljuthasson. Az egyik legjobb szívű ember a világon, akit ismerek, mégis a jemeni útlevelével nem kis hátránnyal indul. Neki is állandóan bizonyítania kell, hogy elfogadják/beengedjék egy-egy országba…

…ezek a kis történetek az emberi jóságról és jelképes egyenlőségről szóltak. (Vagyis arról, hogy rohadtul nem vagyunk egyenlőek.) Összegezve, nagyon jó kis hely az a Magyarország, ne felejtsd el értékelni. 🙂