A következő állomásunk a Fülöp-szigetek fővárosa, Manila volt. Minden ismerőstől, baráttól korábban csak azt hallottuk a városról, hogy mennyire mocskos, meleg, veszélyes és zsúfolt. A többi utazótól hallott rossz vélemények után úgy döntöttünk, hogy az eredetileg tervezett 6 hét helyett csak két napot töltünk itt.
Na de milyennek is láttam én ezt a várost? Manila tényleg egy hatalmas metropolisz a maga 20 millió körüli lakosával, ahol olyan érzés sétálni, mintha mindenhol csak kőműves bácsik vennének körül egész nap. Ez az esetek többségében vicces, persze csak ha egy viszonylag biztonságos városrészben sétálsz. Európaiként sehol sem maradsz észrevétlen, biztosan leszólítanak. Mindenki NAGYON jól beszél angolul. Ennek köszönhetően könnyen szereztünk helyi barátokat, akik sokat meséltek az országuk helyzetéről, illetve jobban beleláthattunk a mindennapi életükbe. A városképet több száz felhőkarcoló és a közvetlenül mellettük elterülő lepusztult nyomornegyedek teszik kaotikusan izgalmassá. Tény: a város egyáltalán nem mondható biztonságosnak, én mégsem éreztem magam túlzottan veszélyben. Nyilván ehhez hozzájárult, hogy nem a húzósabb negyedekben szálltunk meg, illetve az sem jött rosszul, hogy helyi barátaink szájbarágósan elmagyarázták, hogy mire figyeljünk. Tényleg nagyon vigyáztak ránk.
Első estére egy nagyon bizarr szállást sikerült találnom. Hat ágyas szobában voltunk, rohadt melegben, ventillátorokkal felszerelve. A többi ágyon mind feküdt valaki. A meglepetést azonban az a felismerés okozta, hogy az ágyakon más feküdt nap közben, mint éjszaka. Szomorú, de rengetegen élnek így Manilában: Egy ágyat két embernek adnak ki. Amíg az egyik dolgozik, addig a másik alszik rajta és fordítva. Az ágyon kívül semmi más terük nem volt ezeknek a helyi munkásoknak, se egy szekrény, se egy polc. Képzelj el egy nagyon pici, nagyon meleg, zsúfolt szobát három emeletes ággyal és 6 hangos ventillátorral, a meleget túlélni próbáló emberekkel a félhomályban. Na ilyen volt a szállás. Ráadásul az én ventillátorom elromlott, így átmeneti megoldásként beleállítottak egyet az ágyamba. Elég hangosak tudnak lenni ezek a gépek… Reggel felébredve pedig ez a látvány fogadott:
Ezek után úgy döntöttünk, hogy hiába tök jófej mindenki, inkább lépünk. Második, egyben utolsó éjszakánkra átcuccoltunk egy másik városrészbe. Ismét egy, csak helyiek bérelte lakásban találtuk magunkat, ezúttal csupa velünk egykorú lánnyal körülvéve. Elhívtak magukkal bulizni, amiért nagyon hálásak voltunk, egyedül nem merészkedtünk volna ki Manila utcáira éjszaka. Egy hatalmas, bulis társaságban találtuk magunkat. Először egy karaoke bárba mentünk alapozni, majd utána egy nehezen kategorizálható helyre kerültünk. Amikor megérkeztünk, akkor egy együttes lépett fel. Kis idővel később a hely discová alakult. Egy órán át ment a dizsi, majd egyszercsak félbehagyták a táncolást és visszatért az együttes a színpadra. Nem saját számokat játszottak, hanem a közönség kérhetett bármit, amit aztán előadtak. Egy papírra kellett felírni a kért számot egy jelképes összeget hozzátűzve, amit eljuttattak a zenekarnak. Ez a disco-koncert ment egész este, órás váltásokkal. Ha valakik, akkor a filippinó emberek aztán tudnak bulizni, teljes átéléssel táncolnak és énekelnek. Nagyon jól éreztük magunkat, az egyik legjobb bulis esténk volt.
Ezek után kicsit azért bántam, hogy néhány órán belül elhagyjuk Manilát. Ismét jó embereket ismertünk meg, akikkel néhány feledhetetlen órát tölthettünk együtt. 🙂 A városról az a mondás járja, hogy jobb minél gyorsabban elhúzni. Ez szerintem is igaz, de nem a közbiztonság miatt, hanem azért, mert annyira gyönyörű az ország, hogy vétek lenne a fülledt nagyvárosban hosszú időt eltölteni.
Így mi is elindultunk sziget felfedezőbe…
