Hegyvidék, dzsungel, vízesések, eperföldek, teaültetvények, természet, nyugalom. Ez Cameron Highlands. Malajzia magasföldjét még a brit gyarmatosítók nézték ki maguknak a kellemes klíma (értsd: elviselhető meleg, olyan, mint otthon nyáron) és a tiszta levegő miatt. Ide menekültek, ha már nagyon nem bírták a trópusi klímát. A dzsungelben 14 kiépített útvonal van, kezedbe nyomnak egy térképet és mehetsz is. Mi egy viszonylag rövid utat választottunk, hogy a mászás után legyen idő a teaültetvények egyikén barangolni. Az út a Robinson-vízesésnél kezdődött, ahol a sziklákon bemásztunk a folyó közepére és elnyammogtuk maláj konzerv ebédünket. Ezután jött a 3-4 óra mászás a dzsungelben. Nem én lettem volna, ha nem zakózok egy jó nagyot, de ennyi baj legyen. Itt a képek többet mesélnek (zenei aláfestés: „In the jungle, the mighty jungle…”):
Körülbelül az út felénél találtunk egy kis házikót, amiben egy nénike és egy bácsi éppen tűz fölött főzték az ebédet. Elég meglepettnek és zárkózottnak tűntek, valószínűleg nem ott kellett volna kikötnünk az eredeti útvonal szerint. A dzsungelből kiérve egy káposztaföldön találtuk magunkat. Malajzia zöldségeinek nagy részét Cameron Highlands-en termesztik, illetve híres még a terület az eperföldjeiről. Beszélgettünk kicsit a munkásokkal, aztán folytattuk tovább az utat.
A nagy mászás még csak itt kezdődött. Megismerkedtünk egy new yorki párral, Nomival és Tiagoval, akikkel annyira megtaláltuk a közös hangot, hogy a nap további részét együtt töltöttük. Na a csaj olyan tempót diktált, hogy itt aztán már minden ruhadarbunkból facsarni lehetett volna a vizet. Erőltetett menetben, de nagyon jó hangulatban felértünk az ültetvényre nagyjából egy óra alatt. A teagyárban 1928-as gépekkel dolgoznak és naponta 13 tonna friss tealevelet dolgoznak fel. A világ minden pontjára szállítják innen a fekete- és zöldteát.
Megiszogattuk a friss teánkat, gyönyörködtünk a kilátásban és jókat beszélgettünk. Még csak egy hete utazunk, de minden nap rengeteg érdekes emberrel ismerkedünk meg. A hazautat senki sem várta, nehezen tudtuk elképzelni, hogy képesek leszünk ennyit mászni visszafele is. Egyszercsak megjelent előttünk egy kistraktor, tele frissen szüretelt tealevelekkel és kb. 8 munkással az utánfutón. Gyorsan leintettem a sofőrt, hogy vigyen el minket is, és már fent is csücsültem a tealeveleken. A többieknek azonban nem volt ideje követni, mert a sofőr elindult. Nem vette észre, hogy én is ott vagyok. A nagy röhögés és a közös nyelv hiánya miatt nagyjából 5 perccel és sok kanyarral később sikerült csak leugrani a járműről. 🙂 A stoppolás ezután sem jött össze, így félholtan elindultunk lefelé. Telefonon próbáltunk teksi-t hívni (= taxi malájul), de ez sem működött. Az út mentén megláttunk néhány házikót, ahonnan lelkesen integettek a helyiek. Megkértük őket, hogy segítsenek fuvart találni. Amíg várakoztunk, négyen, a falu négy különböző pontjára vonultunk és élveztük a falusi nyugalmat a hegyekben, figyelve a helyiek mindennapjait. Hazafele csak hallgattam az esőcseppek kopogását az autó ablakán, a levakarhatatlan mosoly pedig ott ragadt az arcomon. Csoda nap volt.
