Langkawi. Nem tudom már milyen jelzőket használjak, lassan ellövöm az összes szépet, pedig a helyzet csak fokozódik. Langkawi szigetére 3 órás hajóút után érkeztünk meg. Még mindig Malajzia, de az utolsó állomásunk az országban. Itt hosszabb időt töltöttünk el, azonban az egy hét alatt többnyire külön utakon jártunk. Évi kihasználta a vámmentes övezet előnyeit, nekem pedig nyugodtabb napjaim voltak. Fehér homokos tengerparttal, szájtátós naplementékkel, telihold bámulással, tisztáson fetrengéssel – legelésző tehenek között -, és izgalmas emberek megismerésével teltek a napok.

És kipróbáltuk a parasailinget is (többnyire csak videók vannak róla):

Erről nem szaporítom a szót, következzen inkább néhány olyan dolog, ami más ebben az országban, mint ahogy azt otthon megszoktuk.

3 fura dolog Malajziában

Készpénz mindenek felett

Mivel Malajzia harmadik világ beli ország, igazán nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy a készpénzen kívül nem nagyon létezik más fizetési mód. Az a helyzet, hogy tényleg nem szeretik, ha a pénznek nyoma van. Sehol. Még a plázákban, elektronikai boltokban sem használhatjuk a plasztikot, csak nagyon kevés esetben. Ahol ki van téve a matrica, hogy elfogadnak bankkártyát, ott mindig próbálkozok, de többnyire csak mutatóban van kint a jel. Ilyenkor azért nem árt balhézni kicsit, néhány esetben sikeres volt.

Éttermek

Malajziában igazán mulatságos beülni egy kajáldába, de ez különösen igaz Langkawi szigetére. A maláj emberek imádnivalóak, segítőkészek, de itt a vendéglátás fogalma sok esetben mást jelent, mint Európában. Többször előfordult, hogy azon a helyen, ahol már sokadszorra ettünk és sikeresen rendeltünk angolul, kiküldtek egy angolul EGYÁLTALÁN nem tudó pincért, miközben akitől korábban rendeltünk és beszélte az angol nyelvet, szintén ott volt, de nem segített. Enyhébb esetben fél óráig kézzel-lábbal mutogattam, pantomimeztünk egy sort és összejött a rendelés. Súlyosabb esetben félóránként kihoztak valami tök mást, mint amit kértünk. 🙂 Sokat nevettünk még azon, hogy amikor hívtuk őket (az angolul nem beszélő pincéreket), akkor látványos szemforgatással és kelletlenül jöttek oda az asztalhoz. Akadt olyan is, aki elrántotta a fejét, mintha nem venné észre, hogy hívjuk. Mindezt egymás után háromszor. Mi volt ebből a tanulság? Azon felül, hogy természetesen nagyon kedvesek és türelmesek voltunk, megtanultam a legfontosabb ételek nevét malájul, így a félreértés esélye lecsökkent. Ráadásul nagyon értékelik, ha az anyanyelvükön szólsz hozzájuk.

Mosdók

Egy maláj ember a fürdő, mosdó szavakat teljesen más képhez társítja, mint egy európai. Itt is gyakran előfordul a jó kis balkáni „lyuk a földben” típusú WC. Még a plázákban is. Azért gyakran lehetőség van a két típus között választani. Sok esetben nincsen WC papír, viszont mindig van egy igencsak gyanús, szórófejjel ellátott mosó a WC mellett. Egy nagy vödörből merítve lehet leönteni a budit. A zuhanyrózsa a klotyó fölött (!!) van elhelyezve. Így ha zuhanyozni támad kedved, akkor csak lehajtod a WC ülőkét és mehet a buli. A víz a fürdőben folyik mindenfele, mert zuhanytálca nincsen, csak egy lefolyó a fürdőszoba valamelyik pontján. Vannak viszont a falon mászkáló gyíkok és néha csótányok is. Meleg víz nem nagyon van, de ilyen melegben egyébként sem vágysz rá. Mindezekhez simán hozzá lehet szokni, többnyire abszolút okés állapotok vannak. Kivéve, ha mezítláb kell állni a trutyiban. A legtöbb étteremben, boltban, hostelben ugyanis le kell venni a cipőt (kint kell hagyni az utcán). Így néhányszor belefutottunk abba, hogy cipő nélkül mentünk a mosdóba. Pár húzós tapasztalat után megtanultuk, hogy ilyenkor inkább kézben visszük a cipőnket a mellékhelyiségig, ott pedig gyorsan belebújunk.

Összefoglalva Malajziát azt mondhatom, hogy csodás 3 hetet töltöttünk itt. Soha nem felejtem el a levegőben terjedő illatokat és erős szagokat, a mecsetek imára szólító énekét, a hatalmas patkányokat a fővárosban, a különböző vallásokról átbeszélgetett éjszakákat, a helyieket és utazókat, akiket megismertünk, és még hosszan folytathatnám…

Viszlát Malajzia!